Kiera Cass: A Párválasztó

   Amikor először megláttam ezt a könyvet, azonnal szerelmes lettem belé (azt hiszem, hogy az általam olvasott művek közül ennek van a leggyönyörűbb borítója),  pedig akkor még nem is ismertem az alaptörténetet. Aztán elolvastam azt is, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem ez KELL! Bár a gondolat megvolt, igen rögös út vezetett odáig, hogy el is olvassam, de a lényeg az, hogy néhány héttel ezelőtt sikerült megkaparintanom.  Nagyon megfogott a történet, de sajnos kellett 3 hét, mire elolvastam, mert közben 2 tábort is megjártam, tehát jó néhány nap kiesett, amit a sztoriban való elmerüléssel is tölthettem volna.

   A Párválasztó egy disztópikus iromány, ami a III. (?) világháború után játszódik. Az USA-ban az államforma királyság, és a társadalom kasztokba van osztva, ezekből összesen 8 van. Ha már királyság, akkor minden bizonnyal van egy királyi pár, és nekik egy gyermekük, a herceg, ez esetben Maxon. Amikor a fiú már abban a korban van, hogy ideje lenne megházasodnia, akkor - a hagyományok szerint - az ország 35 tartományából kiválasztanak 35 lányt, akiknek lehetősége van arra, hogy a herceg szívével együtt egy nap a koronát is megkaphassák. Ez a Párválasztó: egy ádáz harc a legkülönbözőbb lányok között.

   Főszereplőnk, America Singer az ötös kasztba tartozik, így családja azonnal arra buzdítja, hogy jelentkezzen a versenyre. Ám a lány ezt nem akarja megtenni, mert titokban szerelmes Aspenbe (ez egy viszonzott érzés), de végül az ő kérésére megteszi, amire mindenki vár, és beadja jelentkezését. 

   Nagyon megdöbben, amikor kiválasztják, és rövid időn belül a palotában találja magát, amit gyakran lázadók támadásai sújtanak, amiről sajnos nem sok mindent tudunk. 

   America hamarosan azon kapja magát, hogy Maxon egyik kedvence lett, és ő is táplál gyengéd érzelmeket a herceg iránt. De közben nem tudja feledni Aspent, ezért a szívében hatalmas vihar dúl. Épp amikor már meghozná a döntését, váratlanul felbukkan valaki, akire nem számított, és ez mindent felborít...

   Amikor a végére értem a kötetnek, nem tudtam, hogy mit gondoljak. Szerintem erről a történetről nem lehet sok mindent írni. Izgalmas, érdekes, romantikus, olvastatja magát. Természetesen nem mentes a kliséktől: szerelmi háromszög, titkos szerelem, döntésképtelenség, és persze az elmaradhatatlan gonosz, negatív női vetélytárs. Nekem az eleje nagyon hasonlított Az Éhezők Viadalára, de szerencsére ezt a tulajdonságát oldalról oldalra levedlette. Az nagy piros pont, hogy America nem egy sablon, hanem valódi személyisége van, és mondhatnám, hogy nagyon kedveltem, de nem így történt. Valamiért nem vagyok oda érte. Aspent nagyon nem bírom, egyik lányt sem különösebben, talán Maxon jöhetne szóba, ha a kedvenc karaktereimről faggatnának a könyvből. De ott is a talán szón van a hangsúly. 

   Bár a könyvet nagyon szerettem, a szereplők közül valahogy egyik sem tudott igazán megfogni, ellentétben a lefestett alapvilággal; ez az, amit igazán bírtam, bár sokkal, de sokkal jobban ki lehetett volna dolgozni, mert hiányos, tényleg csak egy alap. De feltételezem azért, mert a cselekményben volt egy rész, ami nagyon érdekes, utal a csonka részek okára: még maga America sem tuja, mi a helyzet a hazájával, mert... Hm... Olvasd el! :D Van egy gyanúm, hogy erről a későbbiekben több szó esik majd. Mondjuk, azt igazán elmesélhette volna az írónő, hogy ki ellen zajlik a háború, és mi a bajuk a lázadóknak.

  Ami még tetszett a könyvben: a csillogás, a palota, a ruhák, az ételek. Az egész olyan kifinomult, bájos. Ugyan a randevúk mesterkéltek, de mégis stílusosak voltak. Igaz, hogy az előbb említettem, hogy egyik szereplő sem ragadott magával, de azért mindegyiknek van személyisége és jellemző viselkedése. A legjobb pedig az egészben America és Maxon izgalmas, mégis nyugodt és békés kapcsolata.

   Összességében a könyvet érdemes volt elolvasni. Egy kitűnő alaptörténet, amiből többet is ki lehetett volna hozni, de úgy jó, ahogy van. Már nagyon várom, hogy a folytatást is a kezembe vegyem. Biztos vagyok abban, hogy a további két részben bővebb információt kapunk - mindenről. De addig is, TeamMaxon! :)

A mai generáciróról

      ,,Félek attól a naptól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint a személyes kapcsolattartás. A világon lesz egy generációnyi idióta."  - Albert Einstein félelme úgy látszik, valóra vált. Hiszen nézzünk csak körbe! Az utcán, a buszon, a metrón, a kávézóban, a baráti összejöveteleken nagyrészt azt látjuk, hogy a mai generáció akár percenként csekkolja a telefonját, vagy le sem teszi azt a kezéből, folyamatosan azt nyomkodja, és nem beszélget a körülötte lévő emberekkel.

   A mai fiataloknál már csak az a menő, akinek legalább egy almába harapott terméke van, vagy márkás telefonja, táblagépe, és még sorolhatnám. Hiába tud mindent ugyanúgy, sőt, akár néhány dolgot még jobban az az okostelefon, aminek a gyártója kevésbé népszerű, mint a tévében reklámozott, akkor is csak lefikázzák, mert annak nem ismert a márkája - már ezért is képesek durvább esetben bizonyos szempontból a kirekesztésre. A mai tizenévesek azt gondolják, hogy csak az ér valamit, aki a legújabb csúcstechnológiával van felszerelkezve. Holott ez nem igaz, sőt! Hiszen ha belegondolunk abba, hogyha valaki mindig a képernyő előtt van, az sokkal kevesebb időt tölt a barátaival, családjával, állataival, és egyéb, hasznosabb hobbijait is elhanyagolja. Az nem beszélget, nem olvas, nem sportol, sőt, nem is nagyon tanul. Szóval, Ő mit is ér? Szerintem ezen elég elgondolkodni, illetve azon, hogy egy (állítólag) civilizált, fejlett társadalom hagyja, hogy az általa feltalált (!), élettelen technika felül kerekedjen rajta. Úgy is fogalmazhatunk, hogy kicsúszott az irányítás az ember kezéből.
   Képzeljük csak el, hogy a világszerte egyszerre elmegy az internet. Mi történik? Az emberek háborognak, mérgelődnek, káromkodnak. Majd valaki észbe kap, és elteszi a telefonját, táblagépét, iPadjét, iPodját, laptopját, kikapcsolja a számítógépét (kivéve ha dolgozik rajta). Valószínűleg sokan belátják erre, hogy felesleges kézben tartani azt a kütyüt, és követik a példát. És akkor mindenki elkezd beszélgetni, egymásra mosolyogni, vagy éppenséggel sírni és szomorkodni, mert lehet, hogy ezt is elfelejtett kockulás közben. Kialakulnának valódi, emberi kapcsolatok, és mindenki sokkal boldogabb lenne.

 

   Most pedig tekintsünk el az elektronikától, és nézzünk körbe a 11-19 éves lányok között. Mit látunk? Csupa magamutogató plasztikcicát (legnagyobb számban a nagyvárosokban fordulnak elő, majd számuk a település arányával csökken), akik rengeteg sminkkel, hosszú, festett (pót)hajjal, ízléstelen, szinte semmit sem takaró ruhákban, óriási push-up melltartókban indulnak el bulizni és fiúzni az éjszakába. A cicifixre a 11-12-13 éveseknek semmi szükségük, de ők azért hordják, mert ettől lesznek nagylányok, azt gondolják, ettől lesznek valakik (tisztelet annak a csekély kivételnek, aki tényleg azért hordja, mert cicijei nagyobbak az átlagnál). Hát nem!  Miért van arra szükség, hogy kívülről fel vannak turbózva, belül pedig üresek? És az a legszomorúbb, hogy a szülők engedik ezt a viselkedést. Hát, ezek a lányok egy darabig kiélvezik a fiúk figyelmét. (De csak úgy megsúgom: engem és még sok normális lányt nem érdemel meg egy olyan fiú, akinek ez tetszik.) De komoly kapcsolatra nem sok esélyük van, mert a kinézetük miatt mindenki csak egy éjszakás kalandokba akarja belerángatni őket. És mire az előbb említett, koruknak és a társadalmi normáknak megfelelően viselkedő csajok már a házasság előtt állnak, addigra ezek a cicababák már rég kiélt *** (*-ozott szó jelentése: 1. kéjnő. 2. feslett, v. laza erkölcsű nő) lesznek, akik senkinek nem kellenek, és senki nem fog tisztelettel tekinteni rájuk (aki már ebből a korukból ismeri őket). Erről sem szeretnék többet írni, szerintem ebben a néhány mondatban egészen jól belefoglaltam a véleményemet.

 

   És így a végére pár szó a SWAG és YOLO ,,stílusról". Rengetegen beszélnek róla, és követik ezt az irányzatot, és rengetegen nem tudják, hogy mit jelent. Ideje tisztázni! 

   A SWAG szó tulajdonképpen egy rövidítés:

•    SWAG = Sexy With A bit of Gangsta -  szexi egy kis gengszter beütéssel. Erőltetett stílus, ami (számomra) azt jelenti, hogy hódolójának nincsen egyénisége, illetve azt is, hogy minél menőbbek legyünk, olyan hasznos dolgok rovására, mint például a tanulás, ami néhány év múlva megtérülne, és egy jól jövedelmező állást, családot és szép lakást/házat jelentene. Ja, és még valami a SWAG-ről: Amerikában, a '60-as évek környékén jó néhány homoszexuálisnak ez volt a jelszava, mely a ,,Secretly We Are Gay" mondat rövidítése. Khm...

   És vajon mit takar a YOLO?

•    YOLO = You Only Live Once - Csak egyszer élsz! Fel lehet fogni (nem követendő) életfilozófiának is: csajozz, pasizz, bulizz, cigizz, drogozz, bűnözz, éld az életed, nem számít az, hogy mi lesz holnap! Ez amolyan carpe diem primitív fiataloknak. DE ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez egy mindenféle idiótaságra kiterjesztett megfogalmazás, mert a YOLO eredetileg az anális szexre hívta fel a figyelmet. Itt is egy khm...

   Azt hiszem, ehhez többet hozzá sem kell fűznöm, mert a magyarázatok mindent elárultak. Csak egy valamire leszek majd kíváncsi: hova jut egy SWAG és YOLO fiú, illetve egy cicababa lány 10 év múlva ahhoz a fiúhoz/lányhoz képest, aki szorgalmasan tanult, sportolt, művelődött, majd becsületes szakmát szerzett, és biztos munkahelye, szerető családja lett?

   FIGYELEM! Ezzel senkit sem akartam megsérteni, megbántani, nem gondoltam konkrét személyekre, csak általánosságban leírtam a véleményemet. Nem ítélek el senkit sem amiatt, ha éppen cicababásan viselkedik, vagy éppen szvegjoló. Mert ha megismerem, lehet, hogy egy jó emberre találok benne. Ismerek mindegyik típusból párat, és egyikükkel sincsen semmi bajom. Valamint azt sem mondom, hogy nekik nem lehet szép, becsületes jövőjük, mert lehet. De arról se feledkezzünk meg, hogy vannak (nem is olyan kevesen) akik gyakran túlzásba esnek, és +mivel sok, hasznosabb dolgot elhanyagolnak, nem olyan lesz az életük pár év múlva, mint ahogyan azt eltervezték álmaikban.
U.i.: Azokra ez a vélemény nem igazán vonatkozik, akik csak öltözködésükben, és esetleg beszédükben követik ezeket az irányzatokat. ;)

Anna Sheehan: Hosszú álom

   Amikor először találkoztam a könyvvel a Moly.hu-n, és elolvastam a tartalmát, egy sablonos Csipkerózsika-sztorit vártam, valami rózsaszínt és édeset és egyszerűt, mint a Kiss In Time - Csók pont jókor. Aztán lejjebb tekertem az oldalon, és megnéztem, milyen véleménnyel vannak róla azok, akiknek már volt szerencséjük elolvasni. Ekkor keltette fel igazán az érdeklődésemet, mert a hozzászólások alapján ez a könyv egyáltalán nem olyan, mint amilyennek én gondoltam. Hamarosan meg is szereztem, és belevágtam. 

   

   Történetünk azzal indul, hogy Rosalinda Samantha Fitzroy (Rose) felébred egy idegen csókjára. A fiúról kiderül, hogy Brennek hívják, és a jövőben él, ahogy már Rose is. Nemsokára kiderül, hogy a lány több mint 100 éves, és a csillagközi birodalom rég letűnt vezetőinek a gyermeke, aki egészen ideáig hibernálva volt. Miközben ő mesterséges álmát aludta mindenféle vegyszerek között, a világ hatalmasat változott. Nemcsak a szüleit és első szerelmét, Xavier-t veszítette el, hanem mindent és mindenkit, amit/akit ismert. Gondoljunk csak bele! Ha mi is több mint 70 év múlva ébrednénk fel, az egész világ merő újdonság lenne számunkra, akárcsak neki. Hiszen még a tűzhelyet sem tudta használni! És még ha ez nem lenne elég, hatalmas teher nehezedik rá amiatt is, hogy ő az örököse a UniCorpnak, a birodalomnak, ami hatalma alá hajtott sok-sok bolygót és több milliárd embert és lényt. 

   Miután az egész világ csodájára járt Rose-nak, a lány iskolába kezd járni, ahol Bren a szárnyai alá veszi, és bevezeti őt a baráti társaságába. Itt ismerkedik meg a mi Csipkerózsikánk Ottóval is, aki egy különleges teremtmény: zöld a bőre, nem tud beszélni, hanem fejben, érintéssel kommunikál. Neki még nagy szerepe lesz a későbbiekben: Rose legjobb barátja lesz, és az én kedvenc szereplőm. Ottónak és a többieknek köszönhetően Rose megismeri az addig történteket, amíg ő hibernálva volt, és rádöbben arra, hogy szülei mit is műveltek valójában. Ez a lányt teljesen elrettenti, és nagyon-nagyon lassan rájön arra, hogy az ő idejében sem mindegy úgy volt, ahogy ő szeretne rá emlékezni. Az idő múlásával csak Otto,  Bren, és annak nagypapája (Khm!)  segítésével ismeri be magának, hogy milyen borzasztó is a múltja.

   A sztori fordulópontja, amikor kiderül, hogy a lányt hatalmas veszély fenyegeti: egy bérgyilkos robot üldözi, ami arra vár, hogy lecsaphasson rá. A kérdés csak az: ki és miért küldte rá ezt a veszedelmet? Miközben a környezetében mindenki ezt próbálja kideríteni, a lányt még több támadás éri, ami elől a cég egyik vezetőjével menekül el egy szigetre. Itt is újból rátörnek, és az az esemény indítja be azt a folyamatot, amelynek a végén mindenre fény derül...

   ... És egy hatalmasat koppan az állunk. Nem szeretném tovább elemezni a tartalmat, mert az hatalmas spoiler lenne. Én személy szerint nagyon megszerettem ezt a könyvet, a végén pedig csak sírtam, sírtam és sírtam. Pár dologra rávilágít, és bennem elindított egy gondolatmenetet is. A végén pedig csak kapkodtam a fejemet: mi történik, ez hogy került ide, ki ez? Nem mindenki az, akinek látszik - ez is lehetne a könyv mottója. És a végkifejlet... Én egyáltalán nem számítottam volna erre a könyv közepe felé, vagy akár az a bizonyos rajzolás előtt egy oldallal. Nagyon megdöbbentett. (Ez így most nagyon homályosnak tűnhet, de ha elolvasod, érteni fogod.)

  Néhány idegesítő dolog azonban előfordult a könyvben. Az egyik például Rose gyakori nyavalygása, de ezt meg lehet érteni. A másik pedig a kijelölt nevelőszülei: Patty és Barry. Az egy dolog, hogy rímel a nevük (WTF?), és nagyon zavaró azt volt olvasni, hogy 'Petti és Berri'. Az viszont roppant dühítő, ahogyan a ,,nevelt" lányukkal szemben viselkedtek. Vagyis inkább nem viselkedtek.

    De száz szónak is egy a vége (vagyis inkább három): csak ajánlani tudom! 

    És íme, a végére pár kedvenc idézetem a könyvből:

    ,,Mindenkinek megvan a képessége arra, hogy szélesítse a látókörét, de csak kevesen élnek ezzel."

    ,,Nagyon különös érzés volt magamba szívni egy olyan valaki gondolatait, aki éppen belém szeret. Mintha a szivárvány minden színében úszó fénysugártól fénylene az elméje."

   ,,A nevem Rosalinda Samantha Fitzroy. Elmúltam százéves. Szabad vagyok, de kísért a múlt. De legalább teljesen ébren vagyok."

Néhány lenyűgöző és tanulságos kampány - és kisfilm

   A könyvek, a zene és a következő videók, valamint az ehhez hasonló dolgok a bizonyítékok arra, hogy az ember képes csodát alkotni. Összeszedtem a legjobbakat, amelyeket minden földi emberhez el kellene juttatni.

1. ,,Úgy ütsz, mint egy lány", ,,úgy futsz, mint egy lány"... Vegyük elejét az ,,úgy, mint egy lány" sztereotípiáknak!

2. A legszebb animációs rövidfilm az elfogadásról és a barátságról. Bár spanyolul beszélnek benne, a képek többet mondanak minden szónál:

 KATT IDE!

3. A női szépségről készült DOVE kampányvideó megragadja a valóságot:

4. Még egy megható animációs kisfilm, ezúttal a karácsony varázsáról:

5. Egy lényegre törő videó az apai szeretetről, és arról, milyen az, amikor a háborúzó apa hazaér:

6. Milyen lehet megcsókolni egy számunkra teljesen vadidegen embert? Ez a videó ezt prezentálja:

7. És az utolsó: köszönöm, Anya!

   Lehet, hogy már az összes videót láttátok, de szerintem egyiket sem lehet elégszer megnézni. Elárulom nektek: én szinte az összeset megkönnyezem, ahhoz képest, hogy igen erős lelkű ember vagyok...