Amikor először találkoztam a könyvvel a Moly.hu-n, és elolvastam a tartalmát, egy sablonos Csipkerózsika-sztorit vártam, valami rózsaszínt és édeset és egyszerűt, mint a Kiss In Time - Csók pont jókor. Aztán lejjebb tekertem az oldalon, és megnéztem, milyen véleménnyel vannak róla azok, akiknek már volt szerencséjük elolvasni. Ekkor keltette fel igazán az érdeklődésemet, mert a hozzászólások alapján ez a könyv egyáltalán nem olyan, mint amilyennek én gondoltam. Hamarosan meg is szereztem, és belevágtam.
Történetünk azzal indul, hogy Rosalinda Samantha Fitzroy (Rose) felébred egy idegen csókjára. A fiúról kiderül, hogy Brennek hívják, és a jövőben él, ahogy már Rose is. Nemsokára kiderül, hogy a lány több mint 100 éves, és a csillagközi birodalom rég letűnt vezetőinek a gyermeke, aki egészen ideáig hibernálva volt. Miközben ő mesterséges álmát aludta mindenféle vegyszerek között, a világ hatalmasat változott. Nemcsak a szüleit és első szerelmét, Xavier-t veszítette el, hanem mindent és mindenkit, amit/akit ismert. Gondoljunk csak bele! Ha mi is több mint 70 év múlva ébrednénk fel, az egész világ merő újdonság lenne számunkra, akárcsak neki. Hiszen még a tűzhelyet sem tudta használni! És még ha ez nem lenne elég, hatalmas teher nehezedik rá amiatt is, hogy ő az örököse a UniCorpnak, a birodalomnak, ami hatalma alá hajtott sok-sok bolygót és több milliárd embert és lényt.
Miután az egész világ csodájára járt Rose-nak, a lány iskolába kezd járni, ahol Bren a szárnyai alá veszi, és bevezeti őt a baráti társaságába. Itt ismerkedik meg a mi Csipkerózsikánk Ottóval is, aki egy különleges teremtmény: zöld a bőre, nem tud beszélni, hanem fejben, érintéssel kommunikál. Neki még nagy szerepe lesz a későbbiekben: Rose legjobb barátja lesz, és az én kedvenc szereplőm. Ottónak és a többieknek köszönhetően Rose megismeri az addig történteket, amíg ő hibernálva volt, és rádöbben arra, hogy szülei mit is műveltek valójában. Ez a lányt teljesen elrettenti, és nagyon-nagyon lassan rájön arra, hogy az ő idejében sem mindegy úgy volt, ahogy ő szeretne rá emlékezni. Az idő múlásával csak Otto, Bren, és annak nagypapája (Khm!) segítésével ismeri be magának, hogy milyen borzasztó is a múltja.
A sztori fordulópontja, amikor kiderül, hogy a lányt hatalmas veszély fenyegeti: egy bérgyilkos robot üldözi, ami arra vár, hogy lecsaphasson rá. A kérdés csak az: ki és miért küldte rá ezt a veszedelmet? Miközben a környezetében mindenki ezt próbálja kideríteni, a lányt még több támadás éri, ami elől a cég egyik vezetőjével menekül el egy szigetre. Itt is újból rátörnek, és az az esemény indítja be azt a folyamatot, amelynek a végén mindenre fény derül...
... És egy hatalmasat koppan az állunk. Nem szeretném tovább elemezni a tartalmat, mert az hatalmas spoiler lenne. Én személy szerint nagyon megszerettem ezt a könyvet, a végén pedig csak sírtam, sírtam és sírtam. Pár dologra rávilágít, és bennem elindított egy gondolatmenetet is. A végén pedig csak kapkodtam a fejemet: mi történik, ez hogy került ide, ki ez? Nem mindenki az, akinek látszik - ez is lehetne a könyv mottója. És a végkifejlet... Én egyáltalán nem számítottam volna erre a könyv közepe felé, vagy akár az a bizonyos rajzolás előtt egy oldallal. Nagyon megdöbbentett. (Ez így most nagyon homályosnak tűnhet, de ha elolvasod, érteni fogod.)
Néhány idegesítő dolog azonban előfordult a könyvben. Az egyik például Rose gyakori nyavalygása, de ezt meg lehet érteni. A másik pedig a kijelölt nevelőszülei: Patty és Barry. Az egy dolog, hogy rímel a nevük (WTF?), és nagyon zavaró azt volt olvasni, hogy 'Petti és Berri'. Az viszont roppant dühítő, ahogyan a ,,nevelt" lányukkal szemben viselkedtek. Vagyis inkább nem viselkedtek.
De száz szónak is egy a vége (vagyis inkább három): csak ajánlani tudom!
És íme, a végére pár kedvenc idézetem a könyvből:
,,Mindenkinek megvan a képessége arra, hogy szélesítse a látókörét, de csak kevesen élnek ezzel."
,,Nagyon különös érzés volt magamba szívni egy olyan valaki gondolatait, aki éppen belém szeret. Mintha a szivárvány minden színében úszó fénysugártól fénylene az elméje."
,,A nevem Rosalinda Samantha Fitzroy. Elmúltam százéves. Szabad vagyok, de kísért a múlt. De legalább teljesen ébren vagyok."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése